|
Teleki József tudományos tevékenysége egészében is kiemelkedő helyet foglal el a Hunyadiak kora Magyarországon című munkája. A történész Teleki József kutatásait, a történetírásról a XIX. század közepén megfogalmazott elméleti megállapításait pedig egyértelműen ez a mű határozza meg. Elég csak arra a körülményre gondolnunk, hogy a szerző mintegy harminc esztendeig gyűjtötte forrásait, majd vallott témaválasztásáról, kutatása korszakhatárairól, dolgozta ki a saját korában, és még napjainkban is korszerű, vállalható módszereit, készítette el munkája kéziratának több változatát és gondoskodott nem csupán a véglegesnek ítélt variáns kiadásáról, hanem a kézirat és az egész munka máig ható utóéletéről is. Teleki József halálakor a nyomtatásban közreadott öt – az I-IV. és a X. – kötet mellett a kiadásra kész kéziratok egy része még megjelenésre, anyaggyűjtése részben rendezésre és végső formába öntésre, a kijelölt kutatási feladatok pedig további munkálkodásra vártak. Talán a szerző maga is érezhette, de az utókor egyértelműen megállapíthatja, hogy Teleki szinte egész életében, munkásságának csaknem minden területét a Hunyadiak kora korszerű, az elődök módszereit meghaladó, szaktudományos igényű feldolgozásának szentelte. Igaz ez, ha arra gondolunk, hogy a reformkori közéletben jelentős feladatokat vállalva, magas hivatalt, közjogi méltóságokat is viselő politikusként olyan ismeretekhez, lehetőségekhez jutott, olyan személyes kapcsolatokat tudott teremteni, amelyek biztosították számára az akkor még tudományos intézményként nem létező levéltárak anyagába való betekintést. A budai helytartótanács gyakornokaként (1810-1812), majd titkáraként (1818), királyi táblai bíróként (1824), főispáni tisztségek viselőjeként (1827, 1830), 1832-től Bécsben a kancellária előadójaként, majd tanácsosaként, 1840-től koronaőrként, illetve az erdélyi Főkormányszék vezetőjeként (1842-1848) olyan források, főként oklevelek eredeti példányainak tanulmányozására nyílhatott lehetősége, amelyre kortársai közül csak igen keveseknek. Nem csupán hivatalai jóvoltából, de a Tudományos Akadémián viselt tisztségei következtében is lehetősége volt jelentős családi levéltárakban, magánszemélyek gyűjteményeiben levő eredeti dokumentumok, másolatok és nyomtatványok elérésére. Teleki témaválasztásáról vallva szólt arról, hogy Magyarország történetének egészét megírni a XVIII-XIX. századi történész elődei munkái alapján csak a „helytelenségeket hűségesen terjesztve” látta lehetségesnek. Céljaként ezért egy szűkebb korszak bő és a körülményekhez képest tökéletes kidolgozását jelölte meg. A szűkebb kor a Hunyadiak kora volt. Korszakválasztása indoklásában Teleki József arról ír, hogy a Hunyadiak korának, a magyar történelem egyik legérdekesebb és „legfényesebb” időszakának kutatását korábban igencsak elhanyagolták. Az ő érdeklődését azonban felkeltette ez az időszak, amelyben a Hunyadiak két nemzedéke a legmagasabbra tudott emelkedni, és akik nem csupán Magyarországon, hanem az egész korabeli világon és különösen Kelet-Európában rendkívüli befolyásra tudtak szert tenni. Telekit nemcsak a külpolitikai események vizsgálata vonzotta, hanem azon változásoké is, amelyekben a magyar történelem későbbi folyamatainak belső, társadalmi alapjai, azaz a rendiség elemei születtek meg és teljesedtek ki. A mű szándékosan és tudatosan nem családtörténeti feldolgozásként készült. A címben szereplő Hunyadiak ebben az esetben azt a korszakot jelölik, amelyben Magyarország történetének egésze bemutatásra kerül. A családtörténettől való elhatárolódást mutatják az MTA Könyvtára Kézirattárában található kéziratok variánsai, címváltozatai is. A Hunyadiak kora (A, B, D és E variáns) mellett a harmadik fogalmazvány a Hunyadiak időszaka Magyarországon (C variáns) címet kapta. A negyedik variáns a Hunyadiak kora mellett a Magyar ország a Hunyadiak korában és a Magyar ország történetei Hunyadiak időszakában címváltozatokat is viseli. A tárgyalt időszak korszakhatárairól szólva Teleki részletesen bemutatja, hogy a Zsigmond halálát követő események idején nyílik lehetősége annak vizsgálatára, hogyan jutott Hunyadi János jelentős bel- és külpolitikai szerephez. Ezzel indokolja, hogy munkáját Albert uralkodásának tárgyalásával kezdi. Mivel a Mátyás halála utáni korszakot nem gondolja a szerző az előzőekhez kapcsolhatónak, így a feldolgozást 1490-nel fejezi be. Elhagyva Corvin János működésének tárgyalását, Teleki ezzel is egyértelművé teszi azt, hogy valóban nem családtörténeti munkát ad olvasói kezébe. A szerzőt az a törekvése, hogy körülményeihez képest tökéletes munkát készítsen, vezette el ahhoz a módszerhez, hogy minden Magyarországra vonatkozó kérdés vizsgálatához elsődleges „kútfőt”, forrást használjon. A forráskutatásban teljességre, a fellelt különböző források adatainak összehasonlítására, valamint az elérhető szakirodalom megállapításainak és a források adatainak szembesítésére törekedett. A forráskutatás hosszú éveinek nehézségei, a források rendkívüli tisztelete és a forráskritika lehetőségének biztosítása vezette Telekit arra, hogy munkájában lábjegyzeteivel a hivatkozások ismételt tanulmányozására és ezzel a kutatás továbbvitelére ösztönözzön. És mivel 1855-ig a tudományos kutatások intézményi háttere Magyarországon még nem jött létre, a Hunyadi kor történeti összefoglalásának megírásakor tapasztalt nehézségeket elkerülendő, Teleki József a további munkára vállalkozókat az általa használt oklevelek időrendet követő, teljes szövegű és a még napjainkig is használható közlésével akarta segíteni. A Hunyadiak korának magyar nyelven írt, nagyszabású, öt kötetes, összefoglaló bemutatását a fenti indokok alapján összeállított három, összesen 808 dokumentumot tartalmazó forrásközlő kötet teszi teljessé. Teleki József koncepciója szerint a feldolgozás első részét a nemzetközi viszonyok bemutatásába ágyazott magyar politikatörténet alkotta. Ezt egészítette volna ki a második rész, amelyben a belső társadalmi viszonyokat, „s mintegy az akkori idő – a XV. század – statisticáját” foglalta volna össze. A feldolgozás második része a szerző halála miatt az anyaggyűjtés szintjén és feladat formájában az utókorra maradt. A XV. századi Magyarországra vonatkozó statisztikai összeállítás XIX. századi felfogása tartalmában eltér a modern statisztikai munkáktól. Telekit halála megakadályozta abban, hogy részletesen kifejtse, mit is gondolt tárgyalni a „belső történet” statisztikai feldolgozásában. A hátrahagyott anyaggyűjtése, kéziratai alapján dolgozó Szabó Károly munkája nyomán 1863-ban végül egy olyan, a XIX. század végétől már történelmi földrajznak nevezett műfaj született, amely elsősorban – ugyancsak a forrásokból, főként oklevelekből merített adatok alapján – birtok-, település- és családtörténeti, valamint hivataltörténeti adatokat közöl egy-egy vármegyéről, annak településeiről, birtokosairól és a megyei tisztségviselőkről. Teleki József halálakor a Hunyadiak kora Magyarországon című monumentális munkája befejezetlenül, de kereteiben és szerkezetében kidolgozottan maradt fenn. 1855. II. 14-ig, Teleki halála napjáig, nyomtatásban megjelent az összefoglalást tartalmazó I-IV. és az egész munka X. köteteként az Oklevéltár alcímet viselő forráskiadvány első kötete. Ezek mellett kiadásra vártak a feldolgozást befejező V. kötet és az oklevéltár XI-XII. kötetének kéziratai. A kéziratok közreadásával a család Szabó Károlyt, Teleki József titkárát bízta meg. A kiadás az oklevéltárral, a sorozatnak tekinthető egész mű XI. kötetével folytatódott (1855), majd 1856-ban megjelent az V. kötet és 1857-ben az ugyancsak forrásokat tartalmazó XII. Teleki végrendeletében körültekintően gondoskodott egyrészt a kiadott kötetekből befolyó jövedelemről, másrészt műve kéziratairól. A bevétel kamatait fele-fele részben az Akadémia és az Akadémia Történelmi Bizottsága között osztotta meg. A sorozat hiányzó VI-IX. köteteinek anyaggyűjtését, a kéziratok variánsait ugyancsak a Történelmi Bizottságra hagyta, mely vissza-visszatérően az 1930-as évekig gondoskodott és döntött a munka folytatásáról és kiadásáról. Miként a munka megkezdésekor Teleki József szemei előtt egy, a maga korában tökéletes történeti kiadvány megalkotása lebegett, a befejezéssel megbízott tudós kutatók is mind tökéletesebben akarták megoldani feladatukat. Az egyre részletezőbb kutatásra törekvés következtében a hiányzó fejezetek tematikáját az Akadémia többször is átdolgozta és az egyre nagyobb terjedelmű részletek a kiadvány VI-IX. köteteit szétfeszítették, és a sorozaton belül a várható négy helyett hat kötetben jelentek meg. A befejezés első lépéseként Teleki kézirataiból Szabó Károly rendezte sajtó alá a VI. kötet első részét. Az 1863-ban megjelent munka még nem viseli a történelmi földrajz címet. A 320 oldalas összeállítás a szoros – helyesen: a szorosabb – értelemben vett Magyarország leírásából 22 dunántúli és északnyugati vármegye és ezek településeinek rövid bemutatását tartalmazza. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága 1886-ban döntött Teleki munkájának befejezéséről. A terv nagyszabású volt és napjainkig is csak részben valósult meg. A feladat elvégzésére Csánki Dezső kapott megbízást, aki először a VI. kötetet akarta befejezni. 1887-re már világossá vált, hogy a forráskutatás új lehetőségeit biztosító intézmények – az Országos Levéltár, az Akadémia Kézirattára, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött és a vidéki levéltárak – gazdag anyaga alapján nem csupán folytatni kell a megkezdett munkát, de a már nyomtatásban megjelent VI. kötetet is át kell dolgozni. 1890-ben Csánki javaslata és az Akadémia döntése három kiegészítő kötetről és egy negyedik, a XV. századi Magyarország térképét is tartalmazó mutató kötetről szólt. Csánki Dezső kutatásai eredményeként 1890-ben került kiadásra az első kötet, amely Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I. kötet címet viseli. Teleki munkájával való kapcsolatát egyértelművé teszi a sorozatcím, azaz a Hunyadiak kora Magyarországon. VI. kötet, amely Teleki József művének folytatása gyanánt jelent meg. A kötetben – a Teleki-Szabó Károly-féle ugyancsak VI. kötetet kiegészítve – a Duna-Tisza közének északi, a Tiszántúl és a Felvidék keleti megyéi közül 26 került feldolgozásra. A kutatást a források egyre szélesebb körére kiterjesztő Csánki 1894-ben jelentette meg a déli, majd 1897-ben a dunántúli megyék anyagát. Ezzel részben kiegészült a Teleki által bemutatott ország területe, részben bővebb forrásanyag alapján „új kiadásban” napvilágot láttak a dunántúli megyék. A forrásadatok számának jelentős gyarapodása miatt Csánki Dezső 1897-ben a munka korábban tervezett terjedelmének növekedését jelezte. További három kötet kiadásáról szólt, amelyek közül kettő a felvidéki megyéket, Erdélyt, Horvátországot és Szlavóniát mutatta volna be, a harmadik kötet pedig az egyesített névmutató lett volna. Az időben 1526-ig kiterjesztett, mind teljesebbé váló anyaggyűjtés, a települések történetének, a birtokosoknak mind részletezőbb bemutatása következtében az 1913-ban megjelent és Csánki munkái sorában az ötödik kötet jelölést viselő munka csak négy erdélyi vármegye feldolgozását tartalmazta. A források gazdagodása miatt a tervezett negyedik kötetet Csánki már eleve két részre osztotta. A két kötetben a Teleki után újra feldolgozni tervezett Felvidék északnyugati megyéi kaptak volna helyet. A sorozaton belül pedig, mivel a X. kötet már az Oklevéltár első része jelölésére szolgált, a két részre osztott IV. kötetnek Csánki a sorozaton belül a IX. a. és b., a megjelenő V. kötetnek pedig a IX. c. számot adta. Csánki Dezső munkája Telekiéhez hasonlóan befejezetlenül maradt. A két világháború között a Magyar Tudományos Akadémia az 1930-as években vetette fel ismét a mű folytatását. A munkaterv alapján azoknak a megyéknek anyagát gondolták először közreadni, amelyekhez Csánki már gyűjtött anyagot. A feladat mind tökéletesebb megoldására törekvő szerzők munkája nyomán a felduzzadt, a vizsgálatba bevont adatokat már csak úgy lehetett közölni, hogy egy-egy kötetbe egy-egy vármegye története és településeik adatai kerültek. Először 1941-ben Fekete Nagy Antal kutatásai eredményeként jelent meg Trencsén vármegye történeti földrajza. Ez a kiadvány még viseli a Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, Csánki Dezsőtől kapott címet és ezen belül a munka IV. kötete. Szerepel továbbá a kötetben a Teleki Józseftől eredő Hunyadiak kora Magyarországon sorozatcím is, a IX. a. kötet jelzéssel. A sorozatban utolsóként – jóllehet a kézirat első változata 1946-ra már elkészült –, 1971-ben jelent meg Bakács István munkája Hont vármegye Mohács előtt címmel. A kötet előszava utal a Magyar Tudományos Akadémia tervére. Az Akadémia ugyanis a Teleki-féle kéziratok örököseként Csánki Dezső történelmi földrajza folytatását tűzte ki célul. Az utolsóként megjelent munka azonban sem fő-, sem sorozat címében nem utal már a Teleki József munkájával való kapcsolatra. A legutóbbi években részben megvalósult Csánki Dezső először 1890-ben felvetett gondolata. 2002-re Ördög Ferenc készítette el azt az egyesített helynévmutatót, amelyben a Csánki Dezső és a Fekete Nagy Antal által írt kötetek adatait közli betűrendben. A Hunyadiak korának Magyarországát ábrázoló térkép mind a mai napig hiányzik és nincs készen valamennyi XV. századi vármegye feldolgozása sem. Sajnálatos módon igazolódni látszanak Teleki József kétségei, aki különösen a XV. századi Magyarország „statisztikájának”, történeti földrajzának megírását „nem kevés akadállyal összekötöttnek” érezte. Amennyiben a munka befejezetlenségét tekintjük, igaznak kell tartanunk véleményét, mellyel mintegy megjósolta, hogy az ország belső viszonyainak statisztikai jellegű, földrajzi feldolgozását tekintve „... még a késő maradék sem fog bírni egy idomos, minden egyes részeiben kidolgozott tökéletes egésszel”.
|
Teleki
József: Hunyadiak kora
